Fogtam, csókolgattam Ádám élettelenül hűvös, erőtlen kezét.
– Ádám, szerelmem, én vagyok itt. Nyisd ki a szemed, azt az égi kéket! Ne hagyj itt! Ne menj el, szükségem van rád! Nem tudok, nem akarok nélküled élni…
Éppen egy drámai előadásra vártam a klubban. A teremnek is beillő szobában az egymás mellé helyezett széksorok között még bőven akadt szabad hely. Korán érkeztem, hogy jó előre ülhessek. A hang tulajdonosa még bárhol találhatott volna széket magának.
– Persze, üljön csak le!
Felnéztem, és azonnal megéreztem, hogy valami történik közöttünk. Örökkévalóságnak tűnt az a néhány másodperc, amikor egymás szemébe mélyedtünk. Olyan ismerősnek tűnt az a sötétkét szempár... Mintha tükörben látnám a saját szememet.
– Megmozdulna már, fiatalember? – törte meg a csendet és a varázst egy termetes, ingerült hölgy, majd közénk préselte magát.
– Bocsánat, de ez a szék foglalt – mondtam –, éppen most érkezett meg a partnerem – kicsit belepirultam a hazugságba.
– Ne haragudj, drágám, amiért kicsit késtem – segített ki zavaromból a srác, mire a hölgy igazi tank módjára továbbgurult.
Mellém ült, és ekkor vettem észre, milyen magas. Még ülő helyzetben is alig értem a válláig.
A belépő előadót udvarias taps fogadta. Kissé oldalra néztem. Milyen szép, ápolt keze van ennek a fiúnak. Annyira lekötött a jelenléte, hogy alig tudtam követni az előadást. Pedig éppen Antigoné szerepére készültem. Megpróbáltam jegyzetelni, de ő megfogta a kezemet és elvette a füzetkét meg a ceruzát. Tudom, hogy banálisnak hangzik, de megrázott a belőle áradó valami. Miért vette el a jegyzetemet? Miért érzem magamon a tekintetét? Miért nem mostam meg a hajamat, ahogy elterveztem? Miért nem sminkeltem ki jobban magamat? Amikor legközelebb oldalra néztem, láttam, hogy valamit ír a füzetembe.
– Szabad ez a hely?
Éppen egy drámai előadásra vártam a klubban. A teremnek is beillő szobában az egymás mellé helyezett széksorok között még bőven akadt szabad hely. Korán érkeztem, hogy jó előre ülhessek. A hang tulajdonosa még bárhol találhatott volna széket magának.
– Persze, üljön csak le!
Felnéztem, és azonnal megéreztem, hogy valami történik közöttünk. Örökkévalóságnak tűnt az a néhány másodperc, amikor egymás szemébe mélyedtünk. Olyan ismerősnek tűnt az a sötétkét szempár... Mintha tükörben látnám a saját szememet.
„Ádám vagyok, 24 éves, nőtlen és egészséges. Kezdő drámaíró. Kis keresetű riporterféle. Van egy kellemes kis örökölt lakásom, egy macskám és egy használt kis Fiatom. És te?” – tolta felém a füzetet.„Nevetni fogsz: Éva vagyok, 21 éves, vidéki hajadon, úgyhogy kollégiumban lakom. Utolsó éves színinövendék, nincs kocsim, ösztöndíjas vagyok és kisebb szerepeket játszom.”
„Aha! Most miért vagy itt?”
„Antigonéra készülök a vizsgaelőadásban. És te?”
„Szeretem Szophoklész tragédiáit, de Elektra családját mindig összekeverem Oidipuszéval. Egyébként hozzám jönnél feleségül?”
Az utolsó mondatot kétszer is elolvastam. Elszédültem és a hirtelen erősödő szívdobogásom térített magamhoz.
„Micsoda??? Viccelsz?”
„Életemben nem voltam még ilyen komoly? Rám néznél végre?”
Megtettem. Megdöbbentett, amit a szemében láttam. Nem volt benne semmi huncutság. Inkább aggódó komolyság.
– Hiszen nem is ismerjük egymást? Mire véljem ezt az egészet? – kérdeztem.
– Pssszt! Ne beszélgessenek! – sziszegett rám a tank. – Ha nem érdekli magukat a kultúra, minek jöttek ide?
Ismét írni kezdtem:
„Legalább találkoztunk volna már. Legalább tudnék rólad valamit.”
„Ádám sem tudott sokat Éváról a paradicsomban” – jött az ellenérv.
„De rossz vége is lett a dolognak.”
„Miért, hiszen itt vagyunk mi ketten!”
Teleírtuk a füzetkét. Mire szegény Antigoné tragikus véget ért, már jóformán mindent tudtunk egymásról, ami lényeges. Amikor kiléptünk az utcára, már természetes volt, hogy belém karolt. Eleredt az eső. A múzeum oszlopsorai alá menekültünk. Leültünk a száraz sarokba, fogtuk egymás kezét, összebújtunk és csókolóztunk.
– Figyelj! Nekem ez nem szokásom. Én nem bújok össze akárkivel – engedett el Ádám.
– Köszönöm! Én is csak jobbára a futó csókokat ismerem.
– Azt akarod mondani, hogy még nem volt komoly kapcsolatod? – kérdezte csodálkozva.
– Azt.
– Nekem sem.
Újra a csókokba menekültünk a kérdések elől. Ádám ajka, simogató nyelve bejárta az enyémet. Elmerültünk egymás közelségében. Szinte kóstolgatta nyakam hajlatait, a csuklómat, a tenyeremet, az ujjaimat. Éreztem a vágyát és viszonoztam. Már nem tudtam, hol és ki vagyok. Mikortól kezdődik ő és én? Mennyi idő telt el, amióta itt ülünk?
– Sajnálom, fiatalok, de záróra! Különben is, már rég elállt az eső – mosolygott ránk a múzeumőr.
– Még nem válaszoltál. Feleségül jössz hozzám? – ismételte meg Ádám a lánykérést, amikor végre felkecmeregtünk.
– Igen. Azt hiszem, igen.
– Akkor menjünk!
– Hová? Kollégista vagyok, a szüleim pedig vidéken élnek…
– Írtam, hogy van lakásom. Itt nem messze. Apám nevelt, mert anyám korán meghalt. Annyira szerették egymást, hogy apám nem nősült meg többé. Aztán az érettségim táján ő is magamra hagyott, így a lakás rám maradt. Azóta rád vártam, Éva!
– Én is rád, Ádám! Tudtam, hogy egyszer megtalállak. Sietősen, majdnem futva értünk haza. Már az előszobában egymásnak estünk, téptük le a ruhánkat.
– Kár, hogy ősz van, és ennyi göncöt kell viselni! Nyáron ez is egyszerűbb lenne.
– Ádám, várj! Valami fontosat nem mondtam még el neked.
– Majd később. Ennél most nincs fontosabb.
Csak úgy záporoztak a csókjai. Egyszerre volt gyöngéd és szenvedélyes. Elfelejtettem az óvatosságot, azt, hogy a szívelégtelenségem miatt nem adhatom át magam teljesen a mámornak. Hajnalodott, amikor magunkhoz tértünk és boldogan, kimerülten, egymást ölelve elaludtunk. Reggel csodálatos kávéillatra ébredtem.
– Jézusom! Nekem énekórára kellett volna mennem.
– Ma nem mész sehová – mondta mosolyogva. – Meg kell szerveznünk az esküvőnket.
– De tudnod kell, hogy én nem vagyok teljesen egészséges. Anyu már öt hónapos terhes volt, amikor valami fertőzést kapott. Ennek hatására alakult ki nálam csecsemőkori szívgyengeség. Azóta is gyógyszerek segítenek. Gyakran belázasodom, fáj a fejem és legyengülök. Pihennem kell, mondták az orvosok, és nagyon valószínű, hogy nem lehet gyermekem. – hadartam el egy szuszra.
– Csak erről van szó? Már azt hittem, van valahol egy férfi, akivel elkötelezted magad, vagy az elhagyott gyermekeid sírnak utánad. Nekem te vagy a fontos! Vigyázni fogok rád és meggyógyítalak. Meg aztán az orvostudomány is napról napra fejlődik.
Könnyű volt hinnem, feladnom az aggályaimat. Hamarosan összeházasodtunk. Az egyetemi tanáraim, osztálytársaim eljöttek az esküvőre, a szüleim megsértődtek és csak hónapok múlva engesztelődtek meg, amikor egyszer váratlanul felkerestük őket Ádámmal. Megszerették és bíztak benne, különösen, hogy fizikailag is egyre jobban éreztem magam. A boldogság meggyógyított.
Egyre jobban éltünk. Ádám könyveket jelentetett meg, a drámái még külföldön is sikert arattak. Engem népszerűvé tett egy kis tévésorozat. Évekig ment, de aztán jöttek a színpadi szerepek is. Sokat utaztunk, és a házasságunk hetedik évében, nyáron teherbe estem.
– Az én hibám! Nekem kellett volna jobban vigyáznom rád! – szomorkodott Ádám.
– Nem, drágám! Én nem voltam óvatos, annyira szerettem volna kisbabát.
– De hiszen tudtad, hogy ez mivel járhat? Hogy az életedbe kerülhet, Éva.
– Tudom, de egy kisfiú… tőled… Minden áldozatot megér. Addig élek, amíg lehet. Ne félj, sokáig szeretnék veletek lenni.
Elkezdődött az orvosokhoz járás. A vizsgálatok sora. Hol biztattak, hol óvtak és figyelmeztettek, hogy a szülésbe bele is halhatok. Az egyetlen lehetőség, ha szívátültetést végeznének rajtam. Így talán a kicsit is megmenthetik. A legtöbben azonban megegyeztek abban, hogy vetessem el a babát.
Kórházba kerültem, nyugtatókat és erősítő gyógyszereket kaptam, de a babáról nem tudtam, nem akartam lemondani.
– Éva, nekem csak te kellesz! Nem akarlak elveszíteni. Ha neked hiányzik a gyermek, majd örökbe fogadunk egy csecsemőt, egy kislányt.
– És egy kisfiút.
– Ikreket…
Így próbáltunk lelket önteni egymásba.
Egy különösen fárasztó előadás után elszédültem és a kórházban tértem magamhoz.
– Asszonyom, sajnálattal kell közölnöm, hogy elvetélt. Elveszítette a babát.
Depresszióba estem. Nem tudtam, van-e értelme az életemnek, ha nem vagyok igazi nő, hanem lehetek anya, ha nem szülhetek gyermeket a szerelmemnek. Az örökbefogadás sem látszott könnyűnek. Mindkettőnket alapos orvosi vizsgálatnak vetettek alá, ekkor tudtam meg, hogy az állapotom miatt a szívátültetés lenne a legmegfelelőbb a további életvitelhez. Felkerültem donorra várók listájára. A szüleim boldogan adták volna értem az életüket, ezért ők is alávetették magukat a különböző vizsgálatoknak, de már a vércsoportnál kiderült, hogy alkalmatlanok.
Nagyon megviseltek az események, de Ádám kedvessége, szerelme, állandó figyelme meghozta az eredményt. Fél év után a szívizom oxigénellátottsága helyreállt. Elutaztunk a tengerhez.
– A finom friss levegő mindkettőnknek jót tesz, majd meglátod – mondta Ádám. – Vegyél magadnak egy új bikinit, nekem egy csuda napszemüveget, néhány napolajat, a többi nem fontos. Aztán hajrá!
Micsoda naivitás. De azért tetszett az ötlet. Becsomagoltam minden hasznos és haszontalan holmit, és útnak indultunk Olaszország felé. A kocsit természetesen Ádám vezette. Hol volt már a kis Fiat, egy VW volt soron. Buta kis dalocskákat énekeltünk, vicceket meséltünk egymásnak.
Már közeledtünk a határhoz, amikor a kocsi hirtelen megbillent. Defektet kaptunk.
– Kapaszkodj! – kiáltott Ádám, és kétségbeesetten próbálta kikerülni a szemből jövő turistabuszt. A kormányt elfordította, de azt már nem tudta elkerülni, hogy az út menti árokba boruljunk. A kocsi felfordult, de a biztonsági öv nem engedte, hogy kirepüljünk az autóból.
Sikoltozás, kiabálás és sötétség. Erre emlékeztem, amikor magamhoz tértem. Egy helikopter hordágyához kötözve feküdtem, körülöttem minden csupa vér volt.
– Mi történt? Hol van a férjem?
Nem válaszolt senki. Azzal voltak elfoglalva, hogy valakit magához térítsenek. Ismerős volt a sportcipő, ami a látóterembe került. Ádám új, méregdrága szerzeménye, amire olyan büszke volt, mert már megengedhette magának ezt a luxust. Ettől a felismeréstől újra elájultam.
A kórházban tértem magamhoz.
– Hogy hívják önt, asszonyom? Mire emlékszik, hogy történt a baleset?
Milyen baleset? Körbenéztem, három zöld köpenyes alakot láttam, köztük síró anyámat.
– Anya, hol van apu?
– A folyosón, kislányom.
– És Ádám? Merre van? Mi történt vele? – próbáltam kiabálni, de nem jött ki hang a torkomon.
– Nyugodjon meg, asszonyom! A férje is itt van a másik szobában.
– Jól van? Életben marad?
– Életben van, de nincs eszméleténél.
– Azonnal látni szeretném!
Összenéztek, aztán az egyik bólintott, erre áttoltak a szomszéd kórterembe. Ott feküdt Ádám. Hófehér arca alig vált el attól a fehér kötéstől, ami a fejét beborította.
– Kómában van. Nagyon súlyos az állapota.
Fogtam, csókolgattam Ádám élettelenül hűvös, erőtlen kezét.
– Ádám, szerelmem, én vagyok itt. Nyisd ki a szemed, azt az égi kéket! Ne hagyj itt! Ne menj el, szükségem van rád! Nem tudok, nem akarok nélküled élni…
– Asszonyom, élnie kell. Ez volt a férje kívánsága is. Öt nap telt el a baleset óta. Megtaláltuk a férje iratai között azt a feljegyzést, mely szerint betegség vagy baleset esetén valamennyi szervét átültetésre ajánlja fel. Azt írta, elsőként a családjának szeretne segíteni, ha szükség lenne rá... Kivizsgáltuk mindkettejüket…
A testsúlyuk húsz százalékot nem meghaladó különbségét, a génszerkezetet. Mindent, amit kellett. Így tudtuk meg, hogy a férje tökéletes donor arra a transzpantációra, amire önnek szüksége van. Biztos vagyok abban, hogy ő is azt szeretné, hogy ön kapja meg a szívét, ami amúgy is az öné volt, amíg élt.
– De hiszen még él!!
– Nem, ez már nem élet. Mesterségesen tartjuk fenn, amíg a szívátültetésre sor kerülhet.
– Ez rettenetes! Meg kell halnia ahhoz, hogy én élhessek. Inkább haljunk meg mindketten! Nekem elveszett az életem értelme, ha ő nincs velem. Kapja meg a szívét más. Az én szívem vele együtt szűnjön meg dobogni.
– Kislányom, ne mondd ezt! Mi lesz velünk, ha elveszítünk téged is? – kérlelt apám.
– Úgy tudom, nagyon szerettek volna gyermeket. Ön még fiatal, új szívvel felnevelhet akár egy saját, akár egy örökbe fogadott gyermeket. Évek múltán még társat is találhat – szólalt meg az addig csendesen álló orvos.
Istenem! Adj erőt, hogy helyesen dönthessek! – imádkoztam.
Így ment ez éjjel-nappal, amikor arra ébresztettek, hogy itt az idő. Döntenem kell. Ádámot le kell kapcsolni a gépről.
Sírva-zokogva mindenbe beleegyeztem. Rengeteg, gyorsan elvégzett vizsgálat után megtörtént a szívátültetés. Minden egyes dobbanáskor érzem Ádám szerelmét, önfeláldozását. Tudom, hogy amíg élek, ő is él, hiszen bennem dobog a szíve.
(Ha igaz, ha nem attól még egy gyönyörű történet szerintem! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése